Matematika-fizika szakos középiskolai tanárként kezdte pályáját, majd rövidesen csillagászdiplomát is szerzett. 1972. január 1. óta munkahelye a gellérthegyi Uránia Csillagvizsgáló, tíz éve az intézmény igazgatója. Szenvedélye: a munkája. Számára magától értetődő, hogy mindig hord magánál távcsövet.

Mikor döntötte el, hogy csillagász lesz?

A Mátra-hegység lábánál, Gyöngyösön születtem, természetes környezetben. A családommal minden héten jártunk kirándulni. Ilyenkor általában ránk is esteledett, csillagos volt az ég, ott volt a Tejút, és látni lehetett, hogy az égbolt tényleg olyan, mint amilyennek a könyvek leírják. Már abban az időben akörül járt az eszem, hogy erdész leszek vagy csillagász. Esetleg építészmérnök, mert szerettem álmodozni és tervezgetni. A vidéki környezet meghatározta a későbbi életemet is, bár 1971 végén kaptam egy lehetőséget: Kulin György professzor úr, az Uránia Csillagvizsgáló akkori igazgatója hívott munkatársnak. Azóta Pesten vagyok, de nem váltam budapestivé. Megmaradtam vidéki lelkű embernek, aki Pesten keresi a kenyerét és a szakmájából meg is tud élni. Ez különleges dolognak számít, hiszen száz diplomás csillagász sincs az országban; a szakma felvevőképessége igen alacsony.

Hogy érti, hogy vidéki lelkű ember maradt?

Előbb-utóbb elmegyek Pestről olyan helyre, ahol még „van égbolt”. Minél messzebb a városi fényektől. Nekem kell az, hogy lássam a Tejutat! Ezért minden alkalommal örömmel utazom vidékre, ha hívnak, és szerencsére elég gyakran hívnak.

Ha akad szabad ideje, akkor is csillagászkodik?

Pontosan. Összekötöm az utazással; a távcsövem mindig nálam van. A csillagászat, a csillagos ég az időtlenség érzését adja, a csillagképek mindig ott vannak, ahol lenniük kell, és tudni lehet, hogy a bolygók hogyan mozognak… Nemrég azt kérdezte tőlem valaki: „Mért nem mutatja meg a Szaturnuszt?” Mondom: „Nincs fönn.” Mire ő: „Hát hol van?” Azon senki sem lepődik meg, hogy a Nap éppen nem látható. Olykor nehéz megértetni, hogy az égitestek égi pályájuk felét mindig a látóhatár alatt teszik meg. Az ilyen esetekből érzékelem, hogy sokan nem annyit nézik az eget, mint kellene. A távcső ebből a szempontból nem olyan fontos; az emberiség nagy részének életében nem volt távcső. Alig négyszáz éve, hogy van távcsövünk, és csak a legutóbbi ötven évről beszélhetünk úgy, mint űrkorszakról. A kérdéseink persze ugyanannyira nyomasztóak, ugyanannyira emberiek, mint elődeink kérdései: mi közünk a csillagokhoz? hogyan kerülünk ide? Ez az egyik kedvenc témám.

Mi közünk a csillagokhoz?

Sokáig nem tudtunk elszámolni azzal, hogy hol keletkeznek az elemek. Az összes legendát ismerjük, a Bibliát is, a természettudományos hipotéziseket is – de hogy honnan kerül a csontunkba a kalcium, a vérünkbe a vasatomok sokasága…? Annyit már a hatvanas évek előtt tudtunk, hogy a Nap hidrogénből héliumot hoz létre. Igen ám, de a Nap az elemeket építgetve, „élete” végéig maximum a vasig jut el. No de a nehezebb elemek? Azok is itt vannak környezetünkben. Az ólom például 82-es rendszámú, és a Nap soha ilyet nem fog produkálni. A frappáns válasz megadásához sokat kellett fejlődnie az összes társtudománynak és a technikának is. Ezek segítségével rájöttünk, hogy az ég csillagai nemcsak fényt sugároznak, hanem sok minden mást is. Megismertük az elektromágneses spektrumot, felfedeztük, hogy hoppá, a fényen túl erre infravörös, arra ultraibolya tartomány található, és azon kívül is vannak egyéb sugárzások, például a röntgen, továbbá ott vannak a rádióhullámok. Ez utóbbiak révén, egy rádiócsillagászati észlelés kapcsán 1963-ban jöttünk rá, hogy vannak olyan objektumok, úgynevezett kvazárok, amelyek főként rádiótartományban sugároznak. Azt gondoltuk, ennél nagyobb meglepetés már nem érhet minket. Ám bármilyen furcsa is: ért. 1968-ban szintén rádiócsillagászati eszközök alkalmazása során kiderült, hogy további olyan égitestek is vannak, amikről addig nem tudtuk elképzelni, hogy létezhetnek: ezek pulzáló rádióforrások, vagyis pulzárok, melyek jelei a másodperc törtrésze alatt jönnek és változnak, ismétlődően. Ezek az objektumok valamikori csillagok a maradványai, amelyek egykor világítottak, aztán úgy összeroskadtak, hogy már semmi sem maradt belőlük, csak maga a rádióforrás: egy szupersűrű, igen nagy tömörségű, gyorsan forgó objektum. Tehát a csillagnak el kell pusztulnia, össze kell roppannia, össze kell sűrűsödnie, hogy aztán rádióforrásként működjön, miközben anyaga nagyrészt kidobódik a térbe, közben előállítva az elemek sokaságát, azokat, amelyek eredetét oly soká kerestük.

Szó szerint. Juhász Ferenc nagyon pontosan fogalmazta meg ezt egyik versében: „Nem érti égitest, növény, amit az ember érez. Az ember is csak sejti, túl az értelem határán, hogy egy anyag a kutyatej, a márvány, a bogarak merev szeme, és a vér. Mégis: ember vagyok; több, mint a csillag és több, mint a harmat.”

Amikor felnéz az égre, tud gyönyörködni benne, vagy már csak szakmai szemmel figyeli?

Amikor kimegyek a végtelen csillagos ég alá, ma is érzem, hogy a világ kerek. Miközben az igazsághoz hozzátartozik, hogy a csillagászat ugyanolyan fáradságos munka, mint bármely más természettudomány, talán még egy kicsit rázósabb is. Izzadságszagú, unalmas feladat nehéz számtannal, kemény fizikával, na de a szépséget kell mögötte látni! Én látom, és a verseknek, az irodalomnak köszönhetően meg tudtam tartani az őszinte rácsodálkozás képességét. Eleinte pedig az égi megfigyelések inspiráltak engem arra, hogy utánanézzek, hogyan látták ugyanezt mások. Az égbolt nyitotta ki a szememet a versekre. Már régen csillagász voltam, amikor a nagy irodalmi csodákra rábukkantam: az általam is jól ismert élményeket gyönyörűen leírta Kosztolányi, Tóth Árpád, Nemes Nagy Ágnes, Utassy József.

Sosem vágyott arra, hogy közelebbről is megfigyelhesse az égi jelenségeket?

Vannak űrhajós barátaim, velük sokat beszélgetünk erről. A titokban dédelgetett, valóra nem váltható álmaim között valóban szerepel egy űrutazás. Nagyon szeretek utazni, a világot megismerni. Mondtam Farkas Bercinek: mit nem adnék azért, hogy láthassam, mint te, hogy a Föld tényleg gömbölyű! Mire azt felelte, az csak a Hold távolságából látszik, ő pedig nem volt ekkora magasságban. De én bizony így is irigylem.

Családja osztja-e a csillagászat iránti lelkesedését?

Korábban reménykedtem, hogy a lányom vagy a fiam követ ezen a pályán, de nem így történt. A lányom negyedéves biológia-környezettan szakos egyetemista, a fiam pedig bölcsész, a történelem és a zene iránt érdeklődik. Ő örökölte az édesanyja adottságait, aki zenész, előadóművész, a Tomkins énekegyüttes egyik alapító tagja. Szerencsére más családokban épp fordítva történik: a szülő mást szeretne, ám a gyerekből mégis csillagász lesz. Az Uránia Csillagvizsgáló szak-köreire, táboraiba hetedik-nyolcadik osztályos koruktól kezdenek járni a gyerekek, néhányan egyetemista korukig is maradnak, és akadnak, akik szépen bele-nőnek ebbe a szakmába. Egyszóval: lesz utánpótlás.

A grafológiáról még szót sem ejtettünk. Van ezzel kapcsolatos élménye?

Van, és nagyon emlékezetes. Még vidéki tanárként Budapesten jártam, és egy kiskocsmában vacsoráztam, amikor odajött hozzám valaki azzal, hogy írjam le a nevemet meg a születésem évszámát, és ő ad rólam egy jellemzést. Most is beleborzongok, ha rágondolok. Azt mondtam: ilyen nincs! Ez az ember az életben nem látott, és mégis olyan találó észrevételeket tett… Annyira megrökönyödtem, hogy attól kezdve inkább távol tartottam magamat az ilyen misztikus dolgoktól, még a pszichológusoktól is. Egészen mostanáig.

Kézzel írni szokott-e?

Szoktam – gyakrabban, mint géppel, mert abban nincs akkora gyakorlatom. Elég gyorsan írok, és tömören fogalmazok. Kedvenc tollam is van, egy nagyon jó Parker, kék tintával. De miután tanárkodom is – szakköröket tartok, táboroztatok – mellette ott a piros tollam.

Augusztus havában milyen csillagászati jelenségre hívja fel tanítványai figyelmét?

Augusztus köztudottan a hullócsillagok miatt nevezetes. Tudnunk kell, hogy mindig „hullanak a csillagok”, csakhogy az augusztus 11-éről 12-re virradó hajnalra a Föld kozmikus sebességével – harminc kilométer egy másodperc alatt – évről évre belerohan egy, a pályáját keresztező meteorcsapatba, ami valószínűleg egy széttöredezett, régi üstökös vagy más objektum maradéka. A meteorok légkörünkben elégnek. Ami-kor „hullócsillagot” látunk, nem a csillagok hullanak, hanem ezek izzanak fel.

Azt hiszem, van még egy kérdés, ami csaknem mindenkit izgat: léteznek-e földönkívüli civilizációk?

Amikor erről beszélek a diákjaimnak, vagy valamelyik előadásom során, Marx György fizikus egyik esszéjét szoktam idézni. Ez a címe: „Vár a Tau-Ceti népe?” Vagyis, várhat-e bennünket egy külső civilizáció, például a Cet csillagkép Tau csillagának egy civilizációja? Mert ha az ember fölnéz az égre, gyanakszik, hogy biztosan ott is vannak értelmes lények. Talán ők is ugyanúgy kukucskálnak felénk. Nyilván nem azonosítom magam az ufólesőkkel, de ez nem akadályoz abban, hogy józanul feltegyem ezt a kérdést. De lássuk, mit mond erre Marx György: „A csillagközi tér sötét óceánján ember önerejéből soha nem kelhet át. Legföljebb majd egyszer, képernyőn láthatja a távoli bolygón élő testvérlényeket, vagy éppen morzejelekből silabizálhatja ki matematikájukat és költészetüket. De soha nem vegyülhet el egy idegen város forgatagában.” Tíz oldalt ír arról, hogy miért nem, leírja, hogy a különböző fizikai törvények, az impulzus, az energia, a tömegmegmaradás törvénye mindenütt lehetetlenné teszik az egyoldalú akciókat, az erőszakos inváziót. Azt mondja tehát, hogy a tér és az idő korlátait nem lehet áthidalni. Ez pedig jót jelent: azt, hogy mi se megyünk máshova, mások se jönnek ide. Igaziból elképzelhetetlen méretekről van szó. Ha ránézünk mondjuk, az Androméda-ködre, ami szabad szemmel is látható, egy kis maszatot, egy kis foltot észlelünk. Ez százötven milliárdnyi csillagból áll! Marx György szerint azonban van megoldás: „A valóság, a bennünket is magába foglaló univerzum, az általa kínált reális lehetőség ma is izgalmasabb és tanulságosabb bár-milyen költött mesénél. Mert azok a térben és időben távoli tájak, ahová a mai tudásunk alapján extrapolálni próbálunk, utódaink jelenévé válhatnak. Azért érdemes gondolatban bekalandozni a Tejútrendszer mélységeit, mert egy ilyen képzelt utazásból vissza-térőben sokkal nagyobb örömmel pillanthatjuk meg barátságos otthonunkat, a Földet. És egy ilyen kozmikus perspektívából talán azt is jobban értjük, aminek megértetésére minden tudományos és művészi erő-feszítés irányul: hogy megértsük végre, mit jelent egy ilyen csodálatos világmindenségben emberként élni.”

Podonyi Hedvig